Vége

... Na azért nem mindennek! Ugyan az egyetemi félév befejeződött, és pár nap múlva otthon leszek, a hiányzó blogbejegyzéseket meg fogom írni.

Az elmúlt pár napomról: kedden két exam és egy homework, szerdára egy take-home exam, csütörtökre egy programming assignment.

44 óra ébrenlét 55 perc alvással.

Ez mindent megmagyaráz :)

Suli és miegymás

Nos, ez valószínű az utolsó "csak úgy" típusú bejegyzés. Sokat írtam ugyanis a kirándulásokról, az érdekességekről, de a szürke hétköznapokról kevésbé. Mivel holnapra nincs házim, ezért most szánok erre is egy kis időt. (Szürke hétköznapok valójában nincsenek is a UNH-en, hiszen semmire nem tudnék egyetlen rossz szót se mondani...)

Először is a szobámmal kezdeném, amit lassan kezdek belakni.

A szobám egy novemberi estén

Igazából nincs benne semmi különös, csak gondoltam legyen egy olyan kép is, ahol már van valami rendetlenség, és nem üres teljesen, mint az első bejegyzéseim egyikén. Ha ráfért volna, a kép bal oldalán lenne az ágy, ami alatt lógnak a mosott ruhák. (Az ágy gyakorlatilag egy emeletes ágy alsó rész nélkül. (Nem tudom, hogy van-e erre speciális kifejezés.)) Onnan szoktam legurulni például hétfőnként 7.50-kor, hogy kinyomjam az asztalra helyezett ébresztőt (telefont), és beérjek a 8.10-es angolórára. Ezt a remek átvezetést ki is használom, hogy írjak egy kicsit az angolról.

Ahogy azt anno megénekeltem, ez a First Year Writing nevű óra, amiből következik, hogy meglehetősen írásintenzív. A félév során emiatt épp eléggé meg is szenvedtem vele. Nagyjából egy bekezdés/óra sebességgel haladtam a leadandó response paperökkel, de utólag is azt mondom, hogy megérte a fáradozást, mert nagyon sokat tanultam belőle. (Ez nem jelenti azt, hogy már tudok angolul.) A félév során három nagy témakör volt: személyes esszé, elemző esszé és érvelő esszé. Ezek mindegyikét kb. ötször kellett beadni, első piszkozat, második piszkozat stb., majd végső formában. Így lépésről lépésre mindig javíthattunk a művünkön, ami a folyamatos visszajelzések miatt hasznos volt. A tanárnő, "Mileva néni" egy-két pillanatnyi zavar kivételével mindig nagyon rendes, kedves és segítőkész volt. Azt ígérte, hogy utolsó órára hoz glazed donutot és hot apple cidert (kb.: fánk és almalé), ami szintén nagyon kedves gesztus tőle. Azt hiszem, egy kicsit az ő órái is hiányozni fognak, pedig az órán ülve mindig számoltam vissza a perceket :)

A másik hasonló jó hangulatú órám az Advanced Control Systems I., amit May-Win Thein tart (még összesen kétszer). Ő is mindig feldobta az órát valami aprósággal; volt hogy éppen csokikat osztogatott, vagy csak épp az állandó lelkesedésével gyorsította az időt. Az is talán sok mindent elárul még róla, hogy ezen a héten csütörtökön utolsó utáni óraként elhívta a csoportot egy "informális beszélgetésre" a Libby's-be, az egyik itteni bárba. Maga a tantárgy is jó volt egyébként, sokat tanultam belőle, bár nagyon sok butaságot is láttam és hallottam May-Wintől, esetenként egy óra alatt többször is. A házimat is volt, hogy lepontozták többször is, de amikor reklamáltam, kiderült, hogy nekem, vagy legalábbis nekem is igazam volt. Persze szerencse, hogy azért ő is tud (és fog) hibát találni az én vizsgámban... :)

Estimation and Filteringből is sokat tanultam, bár Professor Kraft szilárd tudása is megkérdőjeleződött egyszer-kétszer. Inkább azt mondanám, hogy a lényegét és az értelmét nagyon jól tudta mindennek, és remekül, érthetően el is mondta (jobban és alaposabban, mint otthon), de kicsit olyan volt a hozzáállása, hogy a képletek nem fontosak, azokat bárhonnan elő lehet szedni. Nos, ez igaz, csak amikor az ember próbál megérteni valamit, és a harmadik hibába fut bele, amikor azt se tudja, hogy az most tényleg hiba, vagy csak valamit nem ért, az bosszantó tud lenni. Ebből a tárgyból ma tartottam egy húsz perces prezentációt, ami szerintem elég jól sikerült, és nem is lettem kifütyülve a szerény angolom miatt :) A vizsga hazavivős lesz, ami nekem azért különösen jó, mert legalább az én sebességemmel is van esélyem befejezni.

A negyedik tárgyam a linuxos, azaz az Operating System Programming, amit Russel tart. Ő mindig nagyon precíz és felkészült, és nagyon érti amit csinál. A félév során eddig három nagyobb programocskát kellett beadni (a negyedik még függőben van), és mindegyiket úgy kaptuk vissza, hogy mind a programkód, mind a teszteredmények alaposan át voltak nézve, és bele volt javítva. A BME-n ilyet az öt évem alatt egyszer se láttam. A tárgynak (is) köszönhetően kezdek megbarátkozni a Linuxszal; mostanság Ubuntut szoktam használni. Előreláthatólag ebből a tárgyból lesz egyébként a legrosszabb jegyem, mert a kirándulások miatt a házikkal mindig késtem egy-két napot (legutóbb négyet is), a vizsgán pedig az időlimit miatt megint el se fogok jutni az utolsó két kérdésig, ahogy ez a ZH-nál is volt.

Na és ha már Linux és programozás:

C-program részlet

Ez András egyik pohara, amit a nála rendezett hétvégi LAN party-n kaptam lencsevégre. A buli nagyon jól sikerült, bár kevésbé szólt a LAN-ról, mint az egyéb szórakozásról. Utólag is köszönet érte a szervezőnek! :)

Ha nem Andrással és az ő ismerőseivel (elsősorban Artemmel) vagyunk, akkor általában Zyggyvel és Timmel, vagy éppen Hadarral találkozunk/kajálunk/pubozunk. Jóba' vagyok még nagyon a szomszédommal, Andy-vel (Andrew) is, bár őt már legalább egy hete nem láttam. Valamikor azt hiszem át is kopogok hozzá.

Most nincs bejegyzéscím

Látom szerencsére még mindig van némi érdeklődés irántam, és nem felejtett el mindenki :)

Novemberi statisztika a blog látogatottságáról

Remélem ez az itteni hátralévő két és fél hetem alatt se fog nagyon változni! És ha majd egyszer a többiek is megosztják a fotóikat, és nekem is lesz időm, akkor megírom még a kanadai bejegyzést és a washingtoni kiegészítőt is.

Startra készen

Kocsi megvan, irány Kanada! :)

Washington, D.C. - A befejezés

Harmadik nap szintén mentünk a 7:30-as reggelire, azután pedig az Arlington-temetőt néztük meg. Nem tudom, hogy hány sírhely van ott, de megvolt pár hektár az a terület. A Kennedy család is itt nyugszik.

A Washington Monument még a temetőből is látszik

Ezután szerettünk volna még elmenni a pénzverdébe, ahol állítólag egyetlen látogatás alatt is többmillió dollárt állítanak elő, de az sajnos szombaton zárva tart. Sétánk alatt láttuk még az FBI központi épületét is.

Mulder és Scully munkahelye

Délután elmentünk a régi postaépület tornyához (Old Post Office Tower), aminek a tetejéről szintén ki lehetett tekinteni (és láthattuk a hatalmas órát a toronyban). A következő állomás a Kémmúzeum volt. Na ez már nem volt ingyenes, sőt olcsó se ($18), de legalább nem is motoztak meg. Itt úgy kezdődött a program, hogy választanunk kellett egy személyiséget, amibe bele kellett bújni, és megjegyezni a hozzá tartozó adatokat, meg a küldetést, stb. Közben mentünk végig a múzeumon, mutattak régi tárgyakat, lehallgatókészülékeket, cigisdobozba rejtett kamerát stb., illetve mindenféle érdekes (de igaz) történeteket a kémek életéről. A vége felé volt a kikérdezés is a saját küldetésemről, és mivel mindenre emlékeztem, kiderült, hogy remek kém lennék... :)

A múzeumban sikerült elveszítenünk egymást, úgyhogy olyan 6 óra körül elindultam egyedül, hogy a hátralévő időben megnézzem az eddig még nem látott, szintén nagyjából egy helyen csoportosuló emlékműveket. Mivel már sötét volt, és az az út ahol menni kellett volna, pont el volt zárva az autóforgalom elől, így nagyon egyedül kellett volna sétálnom, és a statisztikákra való tekintettel ezt nem vállaltam be. Így csak a Jefferson-emlékművet tudtam lefotózni a Tidal Basin ("Árapály-medence") túloldaláról.

Jefferson-emlékmű a távolból

A nap zárásaként visszasiettem egy találkozópontra, ahol újra hozzácsapódtam Jankához és Mátéhoz, majd egy McDonald's-os vacsora után (ahol csak mi voltunk fehérek) visszamentünk a hostelbe.

Vasárnap éjjeli 3:45-kor keltünk, mert 4:15-kor jött értünk a shuttle bus, ami kivitt a reptérre, és így a 6:30-as járattal 7:35-kor le is szálltunk Bostonban. Onnan még Marloes vezetett egy órát, és 10 körül "haza" is érkeztünk Durhambe.

Azóta csinálgatom a házijaimat... :) (Legalábbis most már nagyon kellene.)

Washington, D.C. - A folytatás

Második nap hajnalok hajnalán keltünk, hogy odaérjünk a 7:30-as reggeli elejére, ahol egy vicces fekete fiatalember fogadott minket, amolyan reggelit felügyelő és utántöltő emberke. Mindenkitől megkérdezte, hogy honnan, milyen országból jött. Természetesen még ő sem hallott soha Magyarországról, ezért nálunk folyton csak visszakérdezett, hogy "Hungry?" (= éhes). Még szerencse, hogy volt ott egy másik kedves vendég, aki segített nekünk, hogy nem azt kérdezi a bácsi, hogy mik vagyunk, hanem hogy honnan jöttünk...

Nade... Megreggeliztünk, majd elmosogattunk magunk után (ha tudtam volna, hogy ez így működik, valószínű inkább magam előtt is elmosogattam volna...), és elindultunk a Washington-emlékműhöz, hogy a torony tetejéről megcsodálhassuk a kilátást. (Az előző postban elfelejtettem írni, hogy a csúcson lévő, oldalanként két-két ablak pirosan villog, és olyanok, mintha az emlékmű szemei lennének.) Én a magasban nem készítettem képeket, úgyhogy ezzel is adós maradok egyenlőre. Mivel ez van gyakorlatilag a középpontban, szinte minden látszik fentről: észak felé a Fehér Ház, kelet felé a Kapitólium, délre a Jefferson-emlékmű, a Potomac-folyó és egy kicsit a Pentagon, nyugat felé pedig a Lincoln-emlékmű és a Reflecting Pool. Lefelé, mialatt a lifttel megtettünk az 500 lábas (kb. 150 m-es) utunkat, mutattak érdekes kőbe vésett ábrákat, amik még az építés idejéből származtak.

Ezután kelet felé vettük az irányt, vagyis a Kapitólium felé. Itt körülbelül tizenkettedszerre is átmentünk fémdetektoron (persze, órát, láncot, övet mindig levenni előtte...), az ugyanis sehol nem maradhat el. Itt a körbevezetéshez kaptunk hangos tájékoztatót is, ahol meséltek a Kapitólium történetéről, építéséről, átépítéséről stb., meg pl. hogy milyen erősek az oszlopok, amik a kupolát tartják, de számokra nem emlékszem, és amúgy is értelmetlen (US customary, és nem metrikus [javítva]) mértékegységben mondták...

Sajnos a Kapitóliumról is csak később tudok képeket mutatni, csakúgy, mint a következő állomásunkról, a Légi- és Űrmúzeumról. Ez utóbbi látogatása is nagyon jó kis program volt egyébként. Repülők, űrhajók, űrszondák modelljei voltak kiállítva, például a Columbia és ehhez hasonlók. Volt néhány 1:1 méretarányú darab is. Még Jankának is nagyon tetszett, pedig ő volt a legkevésbé érdekelt az egészben. És ez a múzeum is teljesen ingyenes volt.

Bár mindenki ódzkodott tőle, azért csak sikerült rávennem a többieket, hogy még menjünk el megnézni a Pentagont. Ennek a közelében a többiek se csináltak képet, és persze én sem, ellenkező esetben valószínűleg ez a bejegyzés már nem születhetett volna meg. (Szinte méterenként volt "NE FOTÓZZ!!!" tábla...) Megnéztük az ottani 9/11-es emlékművet, és utána még elsétáltunk a közelben lévő légierős emlékműhöz (Air Force Memorial). Itt már elég messze voltunk ahhoz, hogy lefényképezhessük a Pentagont is, íme:

Washington-emlékmű, Pentagon, repülőgép

Egyébként engem kicsit meglepett, de be lehet jutni szétnézni (ugyanígy a Fehér Házba is), de ahhoz 1-3 hónappal korábban kell jelentkezni, és nekem külföldinek még a szokásosnál is bonyolultabb, úgyhogy ezt majd legközelebb.

A harmadik napról a következő bejegyzésben!

Washington, D.C. - A kezdet

Az időm ugyan most se engedi, de úgy érzem, nem várhattam tovább a washingtoni bejegyzés megírásával. (Főleg hogy hamarosan Kanadáról kell majd írnom.) Mivel még csak az én fotóim állnak rendelkezésre, én pedig sokszor nem fényképezek ("a többieknek úgyis megvan"...), néhány dologról nem tudok (jó) képet feltölteni, de idővel ezt is igyekszem majd korrigálni.

Szóval... hogy is kezdődött el... November 11. (csütörtök) az USA-ban állami ünnep (Veterans Day), így tehát suli se volt. A pénteki angolórát kihagyva pedig már négy napos lett a hétvége, így megszületett a kirándulás ötlete. Csütörtökön 5:15-kor indultunk el a Babcockból, hogy elérjük a bostoni 8:30-as gépet. A társaság ugyanaz volt, mint New Yorkban: hárman magyarok, Lindsey és Marloes hollandok. Az Airtran gépével a tervezett 1 óra 20 perc helyett 1 óra 5 perc alatt meg is érkeztünk a Baltimore-i reptérre (BWI), ahonnan mindössze fél órás buszutat követően Washington közepén találtuk magunkat. Innen még kicsit metróztunk a hostelig, ahol kiderült, hogy megint női szobába akartak rakni minket. Én már nem szóltam semmit... Viszont a hibáért cserébe nem tízágyas, hanem egy nyolcágyas szobát kaptunk. Éljen! (A hostel egyébként ugyanahhoz a lánchoz, a Hostelling Internationalhoz (röviden HI) tartozott, mint amelyik New Yorkban is.)

Washingtoni utcakép

Délután elindultunk, hogy nyakunkba vegyük a várost. Az elején nem is igazán akartuk elhinni, hogy a nagy amerikai fővárosban sétálgatunk, hiszen még szinte embert is alig lehetett az utcán látni, annyira nyugis volt minden. Egyébként minden nagyon szép, rendezett, tiszta.

Nagyobb térkép

A fenti térképen látható, hogy hol volt a szállásunk (a 11. és a K utca sarkán... fantáziadús nevek :)). A térképre nézve talán nem meglepő, hogy az első utunk a Fehér Házhoz vezetett. Egyébként nagyjából minden látnivaló ezen a környéken csoportosult.

Egy nem túl jó kép a Fehér Házról

Innen már látszott a Washington-emlékmű is, ahová aznap már sajnos nem tudtunk bemenni, mert minden jegy elkelt. Belépőért egyébként itt semmilyen állami jellegű múzeumban vagy látványosságnál nem kellett fizetni.

Mit nekem egy kis Washington-emlékmű...

Mire ott is körbenéztünk, sétálgattunk a napos időben (kb. 15-20°C volt, november közepén!), szép lassan be is sötétedett. Már csak arra volt energiánk, hogy átsétáljunk a szintén közelben lévő 2. világháborús emlékműhöz, ahol a Lincoln-szobor is található.

A 2. világháborús emlékmű, háttérben a Lincoln-emlékmű

Látvány Lincoln bácsi lábaitól
Vajon miért hívják a tavat Reflecting Poolnak? :)

Szerintem egyébként Forrest Gump is itt beszélt, és Jenny ebben a tóban rohant oda hozzá, de már olyan rég láttam a filmet, hogy nem vagyok biztos benne.

A másnapi korán kelésre való tekintettel ezután vissza is battyogtunk a hostelbe, és lefeküdtünk.

Folytatás következik...