Kanada/3: Toronto

Az út Torontóba meglehetősen egyszerűnek tűnt: "bemegyünk a 401-esen, lesz egy bal kanyar, majd egy jobb kanyar, és nagyjából ott is leszünk a szállásnál" -- gondoltam. A valóságban ez a következőképpen nézett ki: Megyünk a 401-esen, én néztem a kilométerórát, ami szerint még kb. 50 mérföldre volt Toronto. Amikor már 10-20 perce fényben úszott minden, és jó magas épületek mellett haladtunk el, megkérdeztem a többieket, hogy szerintük is Torontóban vagyunk-e már :) Az egyszerű bal és jobb kanyar képében pedig ott csalódtam, amikor mindenhol csak 2×4 sávos utakat láttam, amikről nem lehetett csak úgy nem hogy balra, még jobbra sem letérni. Na de nem vagyunk mi olyan elveszett gyerekek, akik csak úgy eltévednek egy 2,5 millió fős világvárosban (+ 2,5 millió a környező városokkal), úgyhogy Navigátor Máté felcsapta a laptopját, amin volt még néhány lementett Google Maps-es screenshot (arra az esetre, ha a nyolc darab nyomtatott térkép kevésnek bizonyulna), és le is parkoltunk a HI Hostel előtt. (Igen Áron, harmadszor is elkövettük ugyanazt a hibát, hogy azt választottuk :) ) Pont előtte.

A HI Hostel előtt

Toronto egyébként Kanada legnagyobb városa. Emlékeztetőül: egy nappal korábban Montrealban voltunk, ami a második legnagyobb.

Még péntek este, érkezésünk után, kicsi kockulást követően négy napos késéssel feltöltöttem az Oprendszerek házimat, így szombaton megkönnyebbülten indulhattunk a túrára.

Először a CN Towerhez (Canada's National Tower) mentünk. Ez egy kb. 500 méter magas tornyocska, ami este kivilágítva még szebb is, mint nappal (mondhatni gyönyörű).

CN Tower kívülről

A fenti képen talán látszik, hogy ismét kaptunk egy kis havat. Ennek először örültünk, de ahogy haladtunk felfelé a toronyban, kezdtünk kicsit félni. És a félelmünk be is igazolódott; így láttunk ki az ablakon:

Kilátás (vagy inkább "kinemlátás")

Szerencsére még így is tudtunk annyi ideig nézelődni, hogy a végén elkezdett kitisztulni az idő. Így már valamivel többet láttunk a városból.

A város észak (v. északkelet v. északnyugat) felé

A város délnyugat felé; távolban az Ontario tó

Volt üvegpadlós rész is, ahol jót lehetett mosolyogni azoknak a félelemmel teli arcán, akik nem mertek rálépni :)

Lelátás

Érdekes volt még, hogy találkoztunk fenn egy magyar családdal is -- hol máshol, ha nem többezer kilométerre Magyarországtól...

Miután leértünk, tettünk egy nagy kört a belvárosban. Persze meg sem lehetett volna mondani rólunk, hogy turisták vagyunk.

Magyarok Torontóban

A fontosabb/emlékezetesebb helyek, amiket érintettünk: Toronto University, Dundas Square, Yonge Street. A Dundas Square a New York-i Times Square torontói megfelelője; a Yonge Street pedig -- a Guinness Rekordok Könyve szerint -- a világ leghosszabb utcája a maga csekély 1896 km-ével. (Összevetésképpen: ez majdnem Budapest-Moszkva távolság.)

Dundas Square

Yonge Street kőbe vésve

És még egy városkép: Toronto az Ontario felől

Estére már nem maradt titokban, hogy a városban tartózkodok, ezért tűzijátékot rendeztek. Az esemény neve Cavalcade of Lights; ez a hivatalos karácsonyi megnyitó, amikor a nagy torontói karácsonyfa fényeit is bekapcsolják az új városháza előtt, ahol még korcsolyázni is lehetett.

A torontói városháza kivilágítva; előtérben a korcsolyapálya

Zárásként Jankával még elmentünk egy pubba, ahol jó kis élő country zene volt. Az énekes tudatta velünk -- és így persze mindenki mással is --, hogy épp a "famous kissing cornerben" sikerült leülnünk (ekkora már az összes szempár ránk szegeződött), és a műsor márpedig addig nem folytatódhat, amíg valamit nem mutatunk :)

Hogy ebből hogyan keveredtünk ki, azt az Olvasó fantáziájára bízom...

Kanada/2: Ottawa

Pénteken, november 26-án, amikor az amerikaiak már teleették magukat a hálaadásra készített pulykával, elindultunk Montrealból. Mivel éjjel valami ónos esőhöz hasonló esett, először jeget kellett kaparni -- jégkaparó nélkül.

A jégpáncéllal borított autó a szálláshely "parkolójában"

Egy-két felesleges kör után -- mialatt rájöttem hogy vannak franciául az égtájak -- rátaláltunk a 40-es útra, amin Ottawáig autózhattunk. Közben is volt, hogy kicsit havazott, de alapvetően tiszta időnk volt.

Úton Ottawa felé a 417-esen

Ottawában elkocsikáztunk egészen a belvárosig; a Parlamenttől pár utcányira álltunk meg. A környék csodálatos volt, és -- nem utolsó sorban -- jó volt végre újra angol feliratokkal találkozni. Hasonlókat mondhatok a városról, mint Washingtonról, miszerint szép, rendezett, tiszta, de itt azért még élet is volt a városban, pedig csak alig több, mint 800 ezer fő lakja (és az egész metropoliszt is csak 1,1 millió).

Ahogy odaértünk, még 4 óra körül éppen elcsíptük a naplementét a Parlament közelében.

Ottawai naplemente

Ezen kívül tulajdonképpen már csak a Quebec-et Ontariotól elválasztó, eléggé széles Ottawa-folyó partján tudtunk sétálgatni, hiszen a parkolóóra ketyegett, és még többszáz kilométer volt hátra aznap Torontóig.

Ez a kis villámlátogatás tehát épp annyira volt elég, hogy tudjam, még szívesen visszamennék Ottawába! Élhető városnak tűnt.

Kanada/1: Montreal

Az ötnapos túránk első állomása Montreal volt. Ez hozzávetőlegesen hat óra autózást jelentett Durhamből (bár a számokra már egy hónap után nem emlékszem tisztán). Pontosabban jelentett volna, ha nem iktatjuk be a Stowe-ban lévő vízesés megcsodálását (lásd térkép). Mivel viszont éppen besötétedett, erről már sajnos lemaradtunk, úgyhogy túl sokáig nem is bolyongtunk hogy megtaláljuk; inkább teletankoltunk az autót az itt megszokott 87-es oktánszámú benzinnel. Feleannyiért, mint itthon.

Este 8-9 óra körül lehetett, mire megleltük Montrealban a cool szállásunkat (7210 Rue Saint-Denis), és elfoglaltuk mind az egy parkolóhelyet az épület túloldalán lévő sikátorban. Este még foglalkoztam egy kicsit az Oprendszerek házimmal (ekkor még csak két nap késésnél tartottam), aztán én is lefeküdtem, hogy csütörtökön, azaz november 25-én újult erővel indulhassak felfedezni a várost.

Hát hol is kezdjem... Montreal az ún. francia Kanadához tartozik, és franciául beszélnek. Persze minden más is francia, ami például a tájékozódást sem könnyítette meg; sosem tudtam például, hogy most azt írják hogy "kijárat", vagy "kelet", "észak" stb., vagy csak valami hely neve szerepel a táblákon. Viszont legalább a mérföldet leváltotta végre a kilométer. Quebec tartomány legnagyobb, egész Kanadát tekintve pedig a második legnagyobb városról van szó, a lakossága 1,6 millió fő, de a vonzáskörzetet is hozzávéve ez a szám már 3,5 millió.

Itt rendezték az 1976-os nyári olimpiát, amire az egész várost szépen "felépítették". (Nekem kicsit az volt a benyomásom, hogy azóta nem is sokat fejlődött.)

Az olimpiai stadion

Mivel a környék teljesen kihalt volt, és még a magyar zászlót is megtaláltuk a stadion körül, hamarosan indultunk is tovább a Mont Royal parkba (Parc du Mont-Royal) sétálni.

Kilátás a "montreali Gellért-hegyről"

Kicsit kardoztunk jégcsapokkal, sétálgattunk, megnéztük a Hód-tavat (Lac aux Castors), de ez utóbbi is inkább egy félig-meddig kiszáradt meder volt.

A délutánt a belváros azon részén töltöttük, ahol inkább házak voltak mint fák, úgyhogy használhattuk a metrót, amire 24 órás bérletet vettünk. Itt jegyezném meg, hogy Montrealban igenis jó kifogás iskolai késés esetén, hogy defektet kapott a metró!

Gumikerekű metró

Este még egy rövid, szálláson töltött feltöltődés után autókázni indultunk, hogy olyan helyekre is eljussunk, amikre napközben nem jutott idő, például a Szent Lőrinc-folyóban (Fleuve St. Laurent) lévő szigetekre. Térkép híján valójában még olyan helyekre is eljutottunk, ahová nem is terveztük :)

Montreal este a Notre Dame-szigetről (Île Notre Dame)

Montreal este a Mont Royal parkból

Pénteken reggel a metrójegyünket kihasználva még megnéztük az 1967-es Világkiállításra készült gömbrácsot, amit Biosphère-nek hívnak, de mint minden más, ez is zárva volt télen.

Biosphère

Nagyon röviden ennyi volt Montreal, vagyis ami egyetlen napba belefért.

Folyt. köv. a road trip többi állomásával! Boldog karácsonyt! :)

Irány Kanada!

2.2 liter, 155 lóerő, 150 Nm. Ezek a legfontosabb jellemzői a kanadai túránk kulcsfontosságú kellékének, a  stílszerűen piros hátsó indexekkel, négyfokozatú automata váltóval és "Live Free or Die" feliratú rendszámtáblával ellátott Chevrolet Cobaltunknak, amit a doveri Enterprise-tól béreltünk.

Miután lepapíroztunk mindent Doverben (ahová szerencsére nem kellett bebuszoznom és gyalogolnom, hanem eljöttek értem a kölcsönzőből), visszamentem a Babcockhoz Jankáért és Mátéért, illetve kinyomtattam nyolc darab Google Maps-es térképet, amivel útnak indulhattunk. A nyolcas szám egyébként a 2000 km-hez és a többszázezres ill. többmilliós lélekszámű vadidegen városokhoz kicsit naivnak tűnhet, de végül is eltévedés nélkül zártuk a hurkot Durhamben.

Canada Trip - A hurok

Welcome Home!

Mitsem törődve az európai reptereken kialakult káosszal, december 20-án menetrend szerint felszálltunk Bostonban az amszterdami járatra. Ezután még kb. másfél órán át fürdették a repcsit, hogy leolvadjon róla a jég (ugyanis Amerikában is mikor máskor kezdene szakadni a hó, ha nem a hazautazásunk napján), aztán teljes gázzal elindultunk. Amszterdamban ücsörögtünk kb. négy órát (ezalatt a jobbak még a Facebook-állapotukat is frissíthették), majd végül onnan is nagyjából menetrend szerint indultunk neki az 1 óra 40 perces repülőútnak.

Ferihegy 2A terminálján bejelentettük Máté poggyászának hiányát, illetve Janka poggyászának kerékhiányát. Ez egy háromnegyed órás procedúra volt a sok hasonló eset miatt, de közben legalább jót mosolyogtunk a pult  mögül hallható magyar kiejtésű angol beszédeken, amitől kicsit elszoktunk a négy hónap alatt.

 

A szobám ajtaja érkezésemkor

Itthon vagyok, és folytatom a blogot eddig sosem látott érdekességekkel!

(Tehát nem örülök neki, hogy a statisztika -- most először -- nulla látogatót jelzett tegnapra. De karácsonyra való tekintettel most az egyszer elnézem :) )

Vége

... Na azért nem mindennek! Ugyan az egyetemi félév befejeződött, és pár nap múlva otthon leszek, a hiányzó blogbejegyzéseket meg fogom írni.

Az elmúlt pár napomról: kedden két exam és egy homework, szerdára egy take-home exam, csütörtökre egy programming assignment.

44 óra ébrenlét 55 perc alvással.

Ez mindent megmagyaráz :)

Suli és miegymás

Nos, ez valószínű az utolsó "csak úgy" típusú bejegyzés. Sokat írtam ugyanis a kirándulásokról, az érdekességekről, de a szürke hétköznapokról kevésbé. Mivel holnapra nincs házim, ezért most szánok erre is egy kis időt. (Szürke hétköznapok valójában nincsenek is a UNH-en, hiszen semmire nem tudnék egyetlen rossz szót se mondani...)

Először is a szobámmal kezdeném, amit lassan kezdek belakni.

A szobám egy novemberi estén

Igazából nincs benne semmi különös, csak gondoltam legyen egy olyan kép is, ahol már van valami rendetlenség, és nem üres teljesen, mint az első bejegyzéseim egyikén. Ha ráfért volna, a kép bal oldalán lenne az ágy, ami alatt lógnak a mosott ruhák. (Az ágy gyakorlatilag egy emeletes ágy alsó rész nélkül. (Nem tudom, hogy van-e erre speciális kifejezés.)) Onnan szoktam legurulni például hétfőnként 7.50-kor, hogy kinyomjam az asztalra helyezett ébresztőt (telefont), és beérjek a 8.10-es angolórára. Ezt a remek átvezetést ki is használom, hogy írjak egy kicsit az angolról.

Ahogy azt anno megénekeltem, ez a First Year Writing nevű óra, amiből következik, hogy meglehetősen írásintenzív. A félév során emiatt épp eléggé meg is szenvedtem vele. Nagyjából egy bekezdés/óra sebességgel haladtam a leadandó response paperökkel, de utólag is azt mondom, hogy megérte a fáradozást, mert nagyon sokat tanultam belőle. (Ez nem jelenti azt, hogy már tudok angolul.) A félév során három nagy témakör volt: személyes esszé, elemző esszé és érvelő esszé. Ezek mindegyikét kb. ötször kellett beadni, első piszkozat, második piszkozat stb., majd végső formában. Így lépésről lépésre mindig javíthattunk a művünkön, ami a folyamatos visszajelzések miatt hasznos volt. A tanárnő, "Mileva néni" egy-két pillanatnyi zavar kivételével mindig nagyon rendes, kedves és segítőkész volt. Azt ígérte, hogy utolsó órára hoz glazed donutot és hot apple cidert (kb.: fánk és almalé), ami szintén nagyon kedves gesztus tőle. Azt hiszem, egy kicsit az ő órái is hiányozni fognak, pedig az órán ülve mindig számoltam vissza a perceket :)

A másik hasonló jó hangulatú órám az Advanced Control Systems I., amit May-Win Thein tart (még összesen kétszer). Ő is mindig feldobta az órát valami aprósággal; volt hogy éppen csokikat osztogatott, vagy csak épp az állandó lelkesedésével gyorsította az időt. Az is talán sok mindent elárul még róla, hogy ezen a héten csütörtökön utolsó utáni óraként elhívta a csoportot egy "informális beszélgetésre" a Libby's-be, az egyik itteni bárba. Maga a tantárgy is jó volt egyébként, sokat tanultam belőle, bár nagyon sok butaságot is láttam és hallottam May-Wintől, esetenként egy óra alatt többször is. A házimat is volt, hogy lepontozták többször is, de amikor reklamáltam, kiderült, hogy nekem, vagy legalábbis nekem is igazam volt. Persze szerencse, hogy azért ő is tud (és fog) hibát találni az én vizsgámban... :)

Estimation and Filteringből is sokat tanultam, bár Professor Kraft szilárd tudása is megkérdőjeleződött egyszer-kétszer. Inkább azt mondanám, hogy a lényegét és az értelmét nagyon jól tudta mindennek, és remekül, érthetően el is mondta (jobban és alaposabban, mint otthon), de kicsit olyan volt a hozzáállása, hogy a képletek nem fontosak, azokat bárhonnan elő lehet szedni. Nos, ez igaz, csak amikor az ember próbál megérteni valamit, és a harmadik hibába fut bele, amikor azt se tudja, hogy az most tényleg hiba, vagy csak valamit nem ért, az bosszantó tud lenni. Ebből a tárgyból ma tartottam egy húsz perces prezentációt, ami szerintem elég jól sikerült, és nem is lettem kifütyülve a szerény angolom miatt :) A vizsga hazavivős lesz, ami nekem azért különösen jó, mert legalább az én sebességemmel is van esélyem befejezni.

A negyedik tárgyam a linuxos, azaz az Operating System Programming, amit Russel tart. Ő mindig nagyon precíz és felkészült, és nagyon érti amit csinál. A félév során eddig három nagyobb programocskát kellett beadni (a negyedik még függőben van), és mindegyiket úgy kaptuk vissza, hogy mind a programkód, mind a teszteredmények alaposan át voltak nézve, és bele volt javítva. A BME-n ilyet az öt évem alatt egyszer se láttam. A tárgynak (is) köszönhetően kezdek megbarátkozni a Linuxszal; mostanság Ubuntut szoktam használni. Előreláthatólag ebből a tárgyból lesz egyébként a legrosszabb jegyem, mert a kirándulások miatt a házikkal mindig késtem egy-két napot (legutóbb négyet is), a vizsgán pedig az időlimit miatt megint el se fogok jutni az utolsó két kérdésig, ahogy ez a ZH-nál is volt.

Na és ha már Linux és programozás:

C-program részlet

Ez András egyik pohara, amit a nála rendezett hétvégi LAN party-n kaptam lencsevégre. A buli nagyon jól sikerült, bár kevésbé szólt a LAN-ról, mint az egyéb szórakozásról. Utólag is köszönet érte a szervezőnek! :)

Ha nem Andrással és az ő ismerőseivel (elsősorban Artemmel) vagyunk, akkor általában Zyggyvel és Timmel, vagy éppen Hadarral találkozunk/kajálunk/pubozunk. Jóba' vagyok még nagyon a szomszédommal, Andy-vel (Andrew) is, bár őt már legalább egy hete nem láttam. Valamikor azt hiszem át is kopogok hozzá.

Most nincs bejegyzéscím

Látom szerencsére még mindig van némi érdeklődés irántam, és nem felejtett el mindenki :)

Novemberi statisztika a blog látogatottságáról

Remélem ez az itteni hátralévő két és fél hetem alatt se fog nagyon változni! És ha majd egyszer a többiek is megosztják a fotóikat, és nekem is lesz időm, akkor megírom még a kanadai bejegyzést és a washingtoni kiegészítőt is.

Startra készen

Kocsi megvan, irány Kanada! :)

Washington, D.C. - A befejezés

Harmadik nap szintén mentünk a 7:30-as reggelire, azután pedig az Arlington-temetőt néztük meg. Nem tudom, hogy hány sírhely van ott, de megvolt pár hektár az a terület. A Kennedy család is itt nyugszik.

A Washington Monument még a temetőből is látszik

Ezután szerettünk volna még elmenni a pénzverdébe, ahol állítólag egyetlen látogatás alatt is többmillió dollárt állítanak elő, de az sajnos szombaton zárva tart. Sétánk alatt láttuk még az FBI központi épületét is.

Mulder és Scully munkahelye

Délután elmentünk a régi postaépület tornyához (Old Post Office Tower), aminek a tetejéről szintén ki lehetett tekinteni (és láthattuk a hatalmas órát a toronyban). A következő állomás a Kémmúzeum volt. Na ez már nem volt ingyenes, sőt olcsó se ($18), de legalább nem is motoztak meg. Itt úgy kezdődött a program, hogy választanunk kellett egy személyiséget, amibe bele kellett bújni, és megjegyezni a hozzá tartozó adatokat, meg a küldetést, stb. Közben mentünk végig a múzeumon, mutattak régi tárgyakat, lehallgatókészülékeket, cigisdobozba rejtett kamerát stb., illetve mindenféle érdekes (de igaz) történeteket a kémek életéről. A vége felé volt a kikérdezés is a saját küldetésemről, és mivel mindenre emlékeztem, kiderült, hogy remek kém lennék... :)

A múzeumban sikerült elveszítenünk egymást, úgyhogy olyan 6 óra körül elindultam egyedül, hogy a hátralévő időben megnézzem az eddig még nem látott, szintén nagyjából egy helyen csoportosuló emlékműveket. Mivel már sötét volt, és az az út ahol menni kellett volna, pont el volt zárva az autóforgalom elől, így nagyon egyedül kellett volna sétálnom, és a statisztikákra való tekintettel ezt nem vállaltam be. Így csak a Jefferson-emlékművet tudtam lefotózni a Tidal Basin ("Árapály-medence") túloldaláról.

Jefferson-emlékmű a távolból

A nap zárásaként visszasiettem egy találkozópontra, ahol újra hozzácsapódtam Jankához és Mátéhoz, majd egy McDonald's-os vacsora után (ahol csak mi voltunk fehérek) visszamentünk a hostelbe.

Vasárnap éjjeli 3:45-kor keltünk, mert 4:15-kor jött értünk a shuttle bus, ami kivitt a reptérre, és így a 6:30-as járattal 7:35-kor le is szálltunk Bostonban. Onnan még Marloes vezetett egy órát, és 10 körül "haza" is érkeztünk Durhambe.

Azóta csinálgatom a házijaimat... :) (Legalábbis most már nagyon kellene.)

Washington, D.C. - A folytatás

Második nap hajnalok hajnalán keltünk, hogy odaérjünk a 7:30-as reggeli elejére, ahol egy vicces fekete fiatalember fogadott minket, amolyan reggelit felügyelő és utántöltő emberke. Mindenkitől megkérdezte, hogy honnan, milyen országból jött. Természetesen még ő sem hallott soha Magyarországról, ezért nálunk folyton csak visszakérdezett, hogy "Hungry?" (= éhes). Még szerencse, hogy volt ott egy másik kedves vendég, aki segített nekünk, hogy nem azt kérdezi a bácsi, hogy mik vagyunk, hanem hogy honnan jöttünk...

Nade... Megreggeliztünk, majd elmosogattunk magunk után (ha tudtam volna, hogy ez így működik, valószínű inkább magam előtt is elmosogattam volna...), és elindultunk a Washington-emlékműhöz, hogy a torony tetejéről megcsodálhassuk a kilátást. (Az előző postban elfelejtettem írni, hogy a csúcson lévő, oldalanként két-két ablak pirosan villog, és olyanok, mintha az emlékmű szemei lennének.) Én a magasban nem készítettem képeket, úgyhogy ezzel is adós maradok egyenlőre. Mivel ez van gyakorlatilag a középpontban, szinte minden látszik fentről: észak felé a Fehér Ház, kelet felé a Kapitólium, délre a Jefferson-emlékmű, a Potomac-folyó és egy kicsit a Pentagon, nyugat felé pedig a Lincoln-emlékmű és a Reflecting Pool. Lefelé, mialatt a lifttel megtettünk az 500 lábas (kb. 150 m-es) utunkat, mutattak érdekes kőbe vésett ábrákat, amik még az építés idejéből származtak.

Ezután kelet felé vettük az irányt, vagyis a Kapitólium felé. Itt körülbelül tizenkettedszerre is átmentünk fémdetektoron (persze, órát, láncot, övet mindig levenni előtte...), az ugyanis sehol nem maradhat el. Itt a körbevezetéshez kaptunk hangos tájékoztatót is, ahol meséltek a Kapitólium történetéről, építéséről, átépítéséről stb., meg pl. hogy milyen erősek az oszlopok, amik a kupolát tartják, de számokra nem emlékszem, és amúgy is értelmetlen (US customary, és nem metrikus [javítva]) mértékegységben mondták...

Sajnos a Kapitóliumról is csak később tudok képeket mutatni, csakúgy, mint a következő állomásunkról, a Légi- és Űrmúzeumról. Ez utóbbi látogatása is nagyon jó kis program volt egyébként. Repülők, űrhajók, űrszondák modelljei voltak kiállítva, például a Columbia és ehhez hasonlók. Volt néhány 1:1 méretarányú darab is. Még Jankának is nagyon tetszett, pedig ő volt a legkevésbé érdekelt az egészben. És ez a múzeum is teljesen ingyenes volt.

Bár mindenki ódzkodott tőle, azért csak sikerült rávennem a többieket, hogy még menjünk el megnézni a Pentagont. Ennek a közelében a többiek se csináltak képet, és persze én sem, ellenkező esetben valószínűleg ez a bejegyzés már nem születhetett volna meg. (Szinte méterenként volt "NE FOTÓZZ!!!" tábla...) Megnéztük az ottani 9/11-es emlékművet, és utána még elsétáltunk a közelben lévő légierős emlékműhöz (Air Force Memorial). Itt már elég messze voltunk ahhoz, hogy lefényképezhessük a Pentagont is, íme:

Washington-emlékmű, Pentagon, repülőgép

Egyébként engem kicsit meglepett, de be lehet jutni szétnézni (ugyanígy a Fehér Házba is), de ahhoz 1-3 hónappal korábban kell jelentkezni, és nekem külföldinek még a szokásosnál is bonyolultabb, úgyhogy ezt majd legközelebb.

A harmadik napról a következő bejegyzésben!

Washington, D.C. - A kezdet

Az időm ugyan most se engedi, de úgy érzem, nem várhattam tovább a washingtoni bejegyzés megírásával. (Főleg hogy hamarosan Kanadáról kell majd írnom.) Mivel még csak az én fotóim állnak rendelkezésre, én pedig sokszor nem fényképezek ("a többieknek úgyis megvan"...), néhány dologról nem tudok (jó) képet feltölteni, de idővel ezt is igyekszem majd korrigálni.

Szóval... hogy is kezdődött el... November 11. (csütörtök) az USA-ban állami ünnep (Veterans Day), így tehát suli se volt. A pénteki angolórát kihagyva pedig már négy napos lett a hétvége, így megszületett a kirándulás ötlete. Csütörtökön 5:15-kor indultunk el a Babcockból, hogy elérjük a bostoni 8:30-as gépet. A társaság ugyanaz volt, mint New Yorkban: hárman magyarok, Lindsey és Marloes hollandok. Az Airtran gépével a tervezett 1 óra 20 perc helyett 1 óra 5 perc alatt meg is érkeztünk a Baltimore-i reptérre (BWI), ahonnan mindössze fél órás buszutat követően Washington közepén találtuk magunkat. Innen még kicsit metróztunk a hostelig, ahol kiderült, hogy megint női szobába akartak rakni minket. Én már nem szóltam semmit... Viszont a hibáért cserébe nem tízágyas, hanem egy nyolcágyas szobát kaptunk. Éljen! (A hostel egyébként ugyanahhoz a lánchoz, a Hostelling Internationalhoz (röviden HI) tartozott, mint amelyik New Yorkban is.)

Washingtoni utcakép

Délután elindultunk, hogy nyakunkba vegyük a várost. Az elején nem is igazán akartuk elhinni, hogy a nagy amerikai fővárosban sétálgatunk, hiszen még szinte embert is alig lehetett az utcán látni, annyira nyugis volt minden. Egyébként minden nagyon szép, rendezett, tiszta.

Nagyobb térkép

A fenti térképen látható, hogy hol volt a szállásunk (a 11. és a K utca sarkán... fantáziadús nevek :)). A térképre nézve talán nem meglepő, hogy az első utunk a Fehér Házhoz vezetett. Egyébként nagyjából minden látnivaló ezen a környéken csoportosult.

Egy nem túl jó kép a Fehér Házról

Innen már látszott a Washington-emlékmű is, ahová aznap már sajnos nem tudtunk bemenni, mert minden jegy elkelt. Belépőért egyébként itt semmilyen állami jellegű múzeumban vagy látványosságnál nem kellett fizetni.

Mit nekem egy kis Washington-emlékmű...

Mire ott is körbenéztünk, sétálgattunk a napos időben (kb. 15-20°C volt, november közepén!), szép lassan be is sötétedett. Már csak arra volt energiánk, hogy átsétáljunk a szintén közelben lévő 2. világháborús emlékműhöz, ahol a Lincoln-szobor is található.

A 2. világháborús emlékmű, háttérben a Lincoln-emlékmű

Látvány Lincoln bácsi lábaitól
Vajon miért hívják a tavat Reflecting Poolnak? :)

Szerintem egyébként Forrest Gump is itt beszélt, és Jenny ebben a tóban rohant oda hozzá, de már olyan rég láttam a filmet, hogy nem vagyok biztos benne.

A másnapi korán kelésre való tekintettel ezután vissza is battyogtunk a hostelbe, és lefeküdtünk.

Folytatás következik...

Csak úgy...

Esik az eső.

Ez annyira nem is megdöbbentő, csak eddig az első hetet leszámítva nagyon nagy szerencsénk volt az időjárással, talán ha ötször esett azóta az eső... Most meg már 2-3 napja folyamatosan.

A múlt héten egyébként volt szerencsénk harmadszor is megtapasztalni a tűzriadót. Mivel a próbák már megvoltak (az első két alkalommal), nem voltam lusta felkapni a laptopomat és a kis csekkemet  kirohanás előtt :) De persze csak valaki vagy dohányzott, vagy odaégetett valamit a konyhában.

Talán a tűzriadó után, vagy valamelyik másik nap még a múlt héten volt halloweeni korcsolyázás, úgyhogy végre kiélhettek egy kicsit a csúszkálós vágyaimat. Nemsokára szerintem leesik a hó (sok helyen már nem lehet parkolni az utcákon a hókotrók esetleges bevetése miatt), és még talán síelni is sikerül elmenni. Általában pedig járok squash-olni (fallabda), illetve racquetballozni. Korábban én se tudtam mi ez, de egész jó :) Olyasmi mint a squash, csak nagyobb és sokkal jobban pattogó labdával játsszák. (Meg a szabályok és az ütő is más egy picit, de ezek már részletkérdések.) Érdekes volt még egyébként, hogy múltkor felfedeztem, hogy kb. $60 tartozást írtak ki a sportoláshoz tartozó számlámra (CampusRec Account), holott nem vettem igénybe semmilyen fizetős szolgáltatást. Megkérdeztem, hogy most mégis hogy lehetne ezt elintézni. Azóta pozitív $1 az egyenlegem :)

Más. (Éljen a folyamatos átvezetés.) Tegnap az ebéd közben megtudtuk, hogy vannak a UNH-en webkamerák, amik segítségével élőben lehet nézni, hogy mi történik a környéken. A címe: https://www.alumni.unh.edu/unh_webcam. Lehet forgatni is a kamerákat, és zoomolni is.

Zárásként: nem szemrehányás, de tény, hogy amióta engedélyeztem még a névtelen hozzászólásokat is a bloghoz, senki nem írt semmit :) Pedig most már Google Analytics-szel is követem, hogy hány és milyen látogatója van az oldalnak...

Na nem kell megijedni, ezeket az adatokat így is, úgy is tudja a Google (senki sincs biztonságban), én csak lekérdezem tőlük.

Jövő héten Washington, D.C., rá két hétre Kanada!

Boszorkányváros

A Halloween nem ért véget a szombati bostoni bulival, hiszen vasárnap -- épp Halloween napján -- még elmentünk Salembe (Salem, MA); abba, ahonnan a legendák szerint a boszorkányok származnak. A Wikipédia kapcsolódó oldalát olvasva megtudtam, hogy az egész hisztéria néhány őrült fiatal lány miatt kezdődött valamikor a 17. században, akiknek a furcsa viselkedésükre a falu orvosa nem tudott magyarázatot adni, és kitalálták, hogy megszállta őket az ördög. Addig-addig noszogatták a lányokat, hogy árulják el ki tette rájuk az átkot, míg már elkezdtek neveket mondani a faluból. Ennek eredményeképpen 19 embert felakasztottak, egyet agyonzúztak, és sokat bebörtönöztek. Ilyenkor eszembe jut, hogy annyira nem is születtem rosszkor... :) További érdekesség egyébként, hogy a Wikipédián név szerint szerepelnek az illetők.

Hát ilyen helyre mentünk vasárnap délután, szintén négyen, ahogy előző este is buliztunk. A városban a legtöbb ház lakója a kertben várta a kirándulókat, nézelődőket, és persze főleg a kisgyerekeket, akik az oly népszerű trick-or-treating keretein belül rengeteg cukrot kapnak.

Hadar melegszik
A tökök igaziak!

Bátorkodtunk bemenni egy kísértetjárta házba is (haunted house) $9-ért, ahol nagyjából tíz perc alatt végigérve próbáltak minél többször ijesztegetni. Hát, annak ellenére, hogy ez nem nagyon sikerült, nagyon élveztem :)

Még sorban állás közben találkoztam kollégákkal, aztán később más ismerőssel is:

Munkatársakkal a kísértetjárta ház előtt :)

Stewie Salemben

Olyan 8-9 óra körül beültünk egy kellemes kis helyre vacsorázni, ahol elfogyasztottam az első amerikai gyros-omat (amit itt csak "Gyro"-nak hívnak, és elég kevés helyen lehet hozzájutni). Egész jó volt, de azért meg kell hagyni, hogy a görögök valahogy egész másképp találták azt ki... :)

Ördögi kaja, mátrixos kaja

A 10 órakor kezdődő tűzijátékot a hidegre való tekintettel már nem vártuk meg, úgyhogy fél 11 körül haza is értünk, és nyugtáztuk, hogy vége a Halloweennek. Happy volt :)

U.i.: Itt az otthonihoz képest egy héttel később szokás órát állítani, úgyhogy most még csak öt órával vagyok lemaradva!

Happy Halloweenie!

Amerikában a múlt hét a Halloweenről szólt: bár maga a nap pusztán október 31-re (vasárnapra) esett, már egész héten nagy őrület volt az utcákon. Sőt: a menzát is feldíszítették mindenféle csontvázakkal, pókokkal és egyéb rémisztő dolgokkal, illetve a hagyományos merőkanalak és megfogók többségét kicserélték halálfejes változatra, továbbá a konyhások is be voltak öltözve. Sajnos mire eljutottunk odáig, hogy fényképeket készítsünk, már vége lett ennek a résznek.

Bár invitáltak minket egy szombati New York-i buliba, az ár-érték arány figyelembevételével úgy döntöttünk, hogy "csak" Bostonba megyünk bulizni; Janka, Máté, Hadar és én. Szombaton délután el is indultunk ruhát keresni magunknak, a karácsonyról ismerős "utolsó pillanatban vásárolunk" jelleggel. Szerencsére az idő szűke nem ment a minőség rovására, és mindenki talált magának megfelelő öltözéket, így este 9 körül el is indultunk a nagy halloweeni bulira. Boston utcái tele voltak mindenféle jelmezes emberekkel (így az emo stílust követők könnyen elvegyültek jelmez nélkül is). Konkrét cél nélkül a város közepén, a Fenway Park mellett kötöttünk ki, ahol el is foglaltuk az egyetlen szabad parkolóhelyet az utcában, és kb. húsz perces várakozást követően mindössze $5-ért bejutottunk a Tequila Rain nevű szórakozóhelyre.



Várakozás a Tequila Rain előtt

És akkor jöjjön a leleplezés: vajon ki minek öltözött? :)

Melyikre hallgassak...?

A társaság ördög és angyal nélkül

Csak a teljesség kedvéért megemlítem, hogy a képen kevésbé fellelhető kellékeim -- nevezetesen farkam és szarvaim -- is voltak :)

Rendeztek jelmezversenyt is a bulin, aminek az első fordulójakor még nem voltunk ott, viszont a döntőt láttuk, és a győztese az ötletért mindenképp megérdemelte a $800-os fődíjat.

A jelmezverseny győztese

Ő egy szörny által cipelt, ketrecbe zárt rabnak öltözött. Helyesen írtam: "ő", és nem "ők". Mivel a képen nem látszik a mozgás, segítek: a srác a lábán áll, a törzse a ketrecben van, és a ketrecben lévő láb ill. a ketrecet tartó figura csak álca :)

Jó volt az egész buli, úgyhogy egyikünk se sajnálkozott, hogy kihagytuk a New York-i partyt. Az egyetlen negatívum az volt, hogy végre kiszabadulván New Hampshire-ből azt hittük, Massachusetts-ben hajnalig pöröghetünk, de szomorúan tapasztaltuk, hogy ott ha nem is hajnali 1-kor, de hajnali 2-kor szintén bezár minden hely...

NYC képek

Felkerültek a fényképek Picasára! (Janka, Máté és az én képeim vegyesen.)

http://picasaweb.google.com/djkistom/

New York vasárnap

Warning: Mivel most hirtelen literszámra dőltek belőlem a blogbejegyzések, valószínűleg nem ennek az olvasásával kell kezdeni :) Kezdésnek inkább ajánlom az első New York-i beszámolót.

Tehát...

Vasárnap reggel Mátéval ketten a Central Parka indultunk. Már-már hihetetlennek tűnt, hogy ezen a napon milyen jó idő volt! Egész nyárias érzés fogott el, és még talán csónakázni is akadt volna kedvem.

Miután a parkban -- ismét jó amerikaihoz híven -- megettük a fejenként 2×$2-os mini hot-dogjainkat, elmentünk -- jó informatikushoz híven -- az Apple Store-ba. Ezt sokan ismerték már hírből, hogy milyen jó kis "kocka épület"; hát most be (azaz le) is mentünk.

A nap hátralévő részében még ellátogattunk a Flat Iron nevezetű lapos épülethez, és sétálgattunk még a Manhattan déli, dél-nyugati részén fekvő Battery Parkban.


Háttérben a Hudson-folyó túloldalán magasló épületek

Ezt a helyet egyébként Máté a Deus Ex nevű számítógépes játékból már jól ismerte, csak ott szét volt lőve benne minden :) Nekem ez kimaradt anno...

18 óra körül ismét találkoztunk Andrással, és vele együtt autóztunk haza. Útközben még azért átmentünk New Jersey-be is, hogy egy kimagasló szikláról kívülről is megcsodálhassuk Manhattant. Azt kell mondjam, megérte :) Egyébként az ott lakóknak természetes, hogy minden este ilyen látvány mellett sétáltatnak kutyát...

Elöl a Hudson-folyó, a háttérben középen az E. S. B., ahol előző este jártunk

Ezt követően aztán már tényleg megindultunk "hazafelé" a Babcockba.

Csibész az ölemben utazott egészen félútig, ahol egy rövidke pihenőt követően két hónap után végre ismét volán mögé ülhettem, és hajthattam százegynéhány mérföldön keresztül a Civic-et :) Este 11 után nem sokkal meg is érkeztünk, úgyhogy még volt (lett volna) időm megcsinálni a másnap leadandó midterm examomat (~ZH). Az enyhe fáradtság miatt ezt akaratlanul is hétfő délelőttre sikerült halasztanom, de mint azóta kiderült, így se lett botrányos az eredmény :)

Összességében azt gondolom a New York-i útról, hogy nagyon sok szépet és jót láttunk, és nagyon örülök, hogy sikerült eljutnom a világ egyik talán leghíresebb városába (csak hogy magamat idézzem), illetve hogy nem szaporítottam a pontokat a korábban mutatott statisztikán. Viszont a képek néha csalókák, ugyanis sok minden nem látszik rajtuk. Az emberek (akik nagy részben nem is fehérek) sokkal bunkóbbak, mint például itt a New England-i részen, ahol az egyetem van; sokkal "szürkébb" minden. A metrókon kéregetők mászkálnak, az aluljárók sokszor mocskosak... Azt valahogy nem éreztem, hogy én ott szeretnék élni, de magát a várost, a látnivalókat megnézni mindenképp érdekes és érdemes!! Ha még lesz rá lehetőségem, én is visszalátogatok, hiszem az ott töltött kb. három nap csak a legfontosabb helyekre engedett betekintést... Ajánlom mindenkinek :)

További képek a Picasán! (Janka, Máté és az én képeim vegyesen.)